A hivatalosan nyilvántartásba vett Törökbálinti Városőrség első éjszakája azért nem telt teljesen eseménytelenül.

Nagy Lacinak és Schléger Zolinak nem lehetett túlságosan új az élmény, hiszen a korábbi törökbálinti polgárőrségnél már tapasztalhattak egyet-mást. Igaz, s legyen ez az én önkényes megállapításom, ez a váltás a mostani városőrségre kissé olyan, mint mikor a kisfiú az ólomkatonáit egy stratégiai játékra cseréli. Mondhattam volna azt is, mint mikor a fiú bevonul katonának, de ma már kötelező katonaság sincs.

A július 5.-ével debütált új szervezetnél a szolgálati menetrend kéthétre előre be van kottázva, minden szolgálat egy jegyzőkönyvvel zárul. Szabályozott a rendőrséggel való kapcsolattartás mikéntje is, hogy csak a fontosabb elemeket emeljem ki.

Városőrségünk szolgálattevőit a törökbálinti rendőrőrs éjszakai járőrei hasznos tanácsokkal látják el, hiszen nekik már volt alkalmuk kifigyelni a város „gyenge” pontjait. A bevezető utak mindenképp ezek közé sorolandók, de az utóbbi időben a Cora áruház mögötti kamionparkoló is gyanússá vált.

Éjjel fél három körül városőreink a kék Brumival oda is kanyarodnak (egy 1,3-as diesel Suzuki hangja 20-30 km/órás sebességnél azért nem az a kimondott csendes lopakodás), nem is feleslegesen. Feltűnik egy Fiát Puntó nyitott csomagtartója, mellé kanyarodnak. Gázolaj szag terjeng a fülledt éjszakai légben, mikor is olajos kannákkal megrakodva bukkan fel egy srác a bokrok közül.

- Minden rendben? –teszi fel ügyeletes őrünk az ál naiv kérdést, miközben le nem veszi tekintetét a gyanú tárgyát képező kannákról.

- Mi ne lenne rendbe? – hangzik a hasonlóan elterelő válasz, már éppen indulnak is haza.

- Hová is?

- Halásztelekre.

Ugye érzik a dialógus plasztikus életszerűségét, amelyben két halásztelki srác (17 és 24 évesek), éjjel 3 felé a törökbálinti Cora áruház parkolójában, egy díszcserje aljából, a már valószínűleg korábban, mások által odahelyezett gázolajos kannákat cipeli éppen a kocsija csomagtartójába. (Amúgy Halásztelek a Duna másik partján, Csepel szomszédságában van, de az M0-on át Törökbálint útba ejtése nem nagy kihívás.) A kannák üresek, de szagukat érezve senki se gondolna tejre. Hőseink vagy 10 perccel korábban érkeztek ahhoz, hogy egy kiszemelt kamion üzemanyag leszívásának tényét megállapíthassák. Ráadásul sehol egy árva gumicső, mint corpus delicti.

Marad az udvariasan kitérő, tapogatódzó jellegű dialógus, mert a városőrség nem hatóság. De azért ezzel nem merülnek ki a lehetőségek. Őreink hívják az éjszakai rendőr járőrt, mitévők legyenek. A rendőrök elmondják, hogy igazoltatták már a puntósokat valamivel korábban a Cora parkolóban, ők is üzemanyaglopásra gyanakodtak, de nem volt a srácok kocsijában  semmi olyan alkalmatosság, amivel a gázolajat leszívhatták volna, no meg akkor még a kannák is feltehetően a bokor alján lapultak. (Sejteni vélem, hogy a cső meg egy másik bokor rejtekében.) Szóval nem volt se kanna, se cső, a sofőrnél meg jogosítvány, ezért lezáratták velük a kocsit, menjenek haza a nélkül, ahogy tudnak.

- Elengedjük őket? – így a városőrök.

- Igen, de kövessék!

Így is történt, mikor is a város felé vivő úton a rendőrjárőr elébük vágva megállította a kis Puntót. Mivel a feltételezett lopásra továbbra sem volt semmi ráutaló magatartás, vagy bizonyíték, ezért ismét csak igazoltatás jöhetett szóba, majd annak megállapítása, hogy jogsi továbbra sincs, mégis volánhoz ült a sofőr a tiltás ellenére, ezért őt lefogták.

Közben egyre csak csörgött a halásztelki fiúk mobilja, valaki már nagyon várta a szállítmányt valahol.

Nagy Lacinak igaza lehet abban, hogy ezek csak kis halak, kis csalik a madzag végén. A kannák száma alapján ugyanis 300-400 liternyi gázolaj befogadására volt elegendő „göngyöleg” náluk, ekkora teherrel meg egy 1.3-as Fiát Punto nem mehet messze, valahol a közelben biztos lepakolnak. Meg lehetett még valaki, aki a kannákat odakészítette a bokorba.

Talán az ilyen, és ehhez hasonló eseteket azzal a mondattal summázhatnám, amit a fiatalabbik megélhetési bűnöző foghegyről oda vágott az igazoltató rendőrökhöz: „Múltkor is elengedett a bíró!”

Ez a kulcsmondat, amely azonnal átvezet egy országos aktualitáshoz, amiről már korábban is akartam írni.

Van ez a három csapás törvény, amelyet sebtében hoztak a bűnözések visszaszorítására. Csakhogy ezzel éppen nem azokat a kisebb-nagyobb, de a mindennapi életünket megkeserítő bűnelkövetőket akarják jobb belátásra bírni, akiknek tettei miatt a javuló statisztikák ellenére a polgár napjai biztonságát, vagyonának védelmét elégtelennek érzi.

Ezekre a bűnesetekre, ahogy azt Gönczöl Katalin, az Országos Bűnmegelőzési Bizottság vezető elnöke is többször kifejtette, a három csapás törvény semmiféle hatással nem bír. Az ilyen esetekkel sem a rendőrség, vagy ha bírósági szakaszba kerül az ügy, akkor meg az igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni. Csak munkát ad nekik, amit legközelebb kezdhetnek elölről. Az ilyen típusú ügyeknél kellene a jog szigorával, sokkal erőteljesebben fellépni.

Ez az utolsó bekezdés maradjon egy olyan polgár brummogása a hatalom balfogásai ellen, aki városőrként viszont szívesen tudósít arról, mi is történik Törökbálinton az éjszaka leple alatt.