2017. augusztus 21., hétfő

Logo

Címlap Kultúra Ottlik Géza: Ceruzajegyzetek 1849. május 20.

Hungarian English French German Italian Polish Romanian Serbian Slovak
Keresés a hírekben

Ottlik Géza: Ceruzajegyzetek 1849. május 20. PDF Nyomtatás E-mail
2012. március 14. szerda, 23:10


Így ír ezen a napon a Pester Zeitung: "Vasárnap lévén, a közönség siet ki a zöldbe. Az ágyúzással immár keveset törődik. Megszokta, mint a verklimuzsikát." Arról is hírt ad, hogy Hentzi tábornok, aki szemközt, a budai várban már hetek óta körülzárva akként védekezik, hogy a pesti partot löveti, a Redoute-ot, a szállodát, amit éppen talál: most az új hidat, a még fel sem avatott csodálatos kőhidat készül felrobbantani.

Csakugyan, Hentzi ezen a napon éppen harmadszor küldet Clark Ádámért. A mérnök harmadszor is azt üzeni vissza, hogy beteg, ágyban fekszik. Pedig a híd lánckamráit kellene megszabadítani a víztől, hagy elhelyezhessék a robbantószereket.

Csakhogy, aki kinyitotta a zsilipeket, és elárasztotta vízzel a lánckamrákat, az éppen a mérnök úr volt. Sejtette, mire készülnek Hentziék, és óvatosságból még a szivattyú hengerét is összetörte előbb, s csak azután ment haza lakására és feküdt ágyba, hogy semmi hívásra, üzenetre, fenyegetésre ki ne mozduljon aztán.

De ha az alkotót semmi más nem érdekli a nagy csetepatéból, mint tulajdon alkotása, a katonának sincsenek magasabb szempontjai, ha akad a közelben rombolnivaló. Hentzi elrendeli: kíséreljék meg kívülről a robbantást. A hídfőbe lefutó jobboldali lánc alá tizenkét közepes lőporos hordót raknak, s deszkavályút vezetnek a partra, puskaporral felhintve.

Pedig a védők sorsa már betelt. Ezen a napon Görgey már elhatározta, hogy másnap hajnalban rohamra indulnak.

Két hete annak, hogy a hadügyminiszter figyelmeztető levelére elküldte a megkésett válaszát: "Édes Klapka, azon nézeteddel, hogy Buda ostromával fel kell hagyni, ez egyszer nem érthetek egyet..."

Damjanich, amikor eltörte a jobb bokáját, s szerencsétlen balesete a sakktábla mellé sodorta, ezt mondta: "Görgey katasztrófába viszi a nemzetet."

Kossuthtól Szemeréig mindenki utálja Görgeyt. Mindenki tudja, hogy ragyogó katona. Ha senki nem figyelmeztetné, néki akkor is tudnia, éreznie kellett volna, hogy körülbelül ezekben a hetekben vesztette el a magyar szabadságharcot, Budavár fölösleges ostromával. Talán tudja is.

A lelkesedés óriási. Százával jelentkeznek az önkéntesek, akik elsők akarnak lenni a rohamoszlopokban. Egy pap nyolcvan aranyat hoz, az első honvéd számára, aki Buda falát átlépi. Rónay Jácintnak hívják a papot, estefelé keresi fel Görgeyt svábhegyi szállásán.

Görgey gúnyos mosollyal veszi át az aranyakat:

- Azt hiszi főtisztelendőséged, hogy lesz még szüksége nyolcvan aranyra az első honvédnek, aki Buda falát megmássza?

Eközben - ahogyan Rónay Jácint felháborodva leírja naplójában - íróasztalára dobta az adományt, s félvállról odaszólt segédtisztjének: "Adjon Rónay úrnak nyugtát."

Tizenegy órakor néhány század zajos színlelt rohamot rendez, éjfélkor azonban teljes némaságban már készen állnak a honvédcsapatok mindenütt, az újlaki országúttól kezdve, a Vérmezőn, a Mészáros utcán keresztül egészen a Gellért-rakodóig. Hajnali három órakor a svábhegyi főhadiszállásról felszáll egy röppentyű, csavaros tűzkígyót rajzol a tavaszi égre. Kétszáz ágyú válaszol a jelre, a budai dombokon félkörben elhelyezett tüzérség, s peregni kezdenek a dobok, felvijjognak a kürtök. Még sötét van.

Másnap Görgey kitűzi zászlaját Budára, Hentzi belehal súlyos sebesülésébe, Clark Ádám pedig felkelhet végre ál-betegágyából. A Lánchidat nem sikerült megsértenie Hentzi ezredesének, Alnoch Lajosnak, pedig lelőtt egy vonakodó tüzért, s dühében a szivarjával gyújtotta meg a lőporos vályút s a hordókat, úgy, hogy ő maga is szénné égett az egyébként hatástalan robbanásban.

Ki legyen a hősöm ezen a napon? Az alantas csökönyösséggel haláláig védekező Hentzi? Igazi ostoba katona, nagyon alkalmas drámai főszerepre, nekem mégsem tetszik. A rejtélyes, hiú, éleseszű Görgey? Mint Szemerének, Kossuthnak, nekem is az a gyanú bujkál a szívemben, hogy ha győzött volna, a szabadság katonájából a győzelem diktátorává vedlik; s tovább megyek: talán ő is érezte, hogy jelleméből ilyesfajta kényszerűség következik világosan, s azért kellett hibáznia, nehogy megverje az osztrákokat, amit nem bírt volna elképzelni, mert nem akart elképzelni. Más szóval, a képzelete azért volt bátortalan, mert sejtette, hogy a sikereivel ő sem tudna egyebet kezdeni, mint visszaélni velük; mondhatjuk úgy is, bizonyos alázat fékezte cselekedeteiben, csakugyan rejtelmes, megfoghatatlan módon, belső erkölcsi egyensúlyként. Így fest az époszok hőse? Szíve mélyén tisztességtudó kispolgár? Vagy keressem ki hősnek a rohamoszlopok sok száz halottjából azt az olasz vagy szepesi német katonát, aki időben az első volt Buda falain belül?

Mit tegyek? Énnekem a sok katona közt legjobban egy civil tetszik, Clark mérnök úr, akit látok aggodalmasan és szakértően vacakolni dugattyúival és hengereivel, amint kifogástalanul elrontja azt az átkozott szivattyút, nehogy az az átkozott tábornok kipumpálhassa a vizet, s látom, amint harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal üzen vissza ágyából: "Sajnálom, de átkozottul beteg vagyok."

S ő az, Budapest város igaz polgára, Clark Ádám, aki száz év múlva hiányozni fog onnét, hogy megvédje hídját a katonáktól.


 
Kérjük, hogy regisztráljon vagy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni ehhez a cikkhez.
Copyright © 2017 Törökbálinti újság. Minden jog fenntartva.
A Joomla! a GNU/GPL licenc alatt kiadott szabad szoftver.
Fordította a Magyar Joomla! Felhasználók Nemzetközi Egyesülete
Múltunk - jelenünk
Belépés
Kapcsolódó cikkek

Top!