Közhelyesnek tűnhet, de nem tudom megállni, hogy ne a leg-ek szabadtéri rendezvényeként emlékezzem meg az alkalomról.

Látogatottsága tekintetében mindenképp, különös tekintettel a késő esti Demjén-koncertre, ekkorra mozdulni alig lehetett a színpad száz méteres körzetében. A Szérűskert újra bebizonyította, hogy tömeg-rendezvények helyszínéül a legalkalmasabb. A „pálya-beosztás”, nem különben a hang-és fénytechnika minősége is felülmúlt minden eddigit. Ehhez még hozzáadható, hogy merre a szem csak ellát, mindenütt vásározók, büfék és a nélkülözhetetlen mobil szórakoztató-elemek színes forgataga várta a város népét.

Több volt ez, mint búcsú. Valami nagy lélegzetvétel a bizonytalanság, a mindenféle hétköznapi szorongásaink közepette, egy kis megnyugvás, áthangolódás, béke.

Már a délelőtti Körmenet résztvevőinek a tavalyihoz képest meggyarapodott létszámából sejthető volt, hogy ez a nap igen mozgalmas lesz.

A Szérűskertben ezúttal is a már kialakult rend szerint zajlottak az események.

A mostanra igen összeéretten muzsikáló Te Deum, /közben Sípos Gyuszi megbocsáthatóan hosszúra nyúlt elmélkedése/ jó alapnak mutatkozott az első, alapjában világi, de zenei világában mély hitet sugárzó Bojtorján együttes színpadra lépéséhez.

Valósággal megrémül az ember, milyen régiek ezek a dalok. Hiszen akkor én is, szontyolodom el, fel sem fogva, hogy a hajdan dallamokba csomagolt gondolatok időszerűsége szinte semmit nem változott, csupán a kalendáriumot cseréljük le évenként a falon, s már az unokánknak mondjuk, hogy „vigyázz magadra, fiam!”

Van köztük egy-két régi barátom, köztük földim is, kivel együtt bontogattuk szárnyacskáinkat, ő magasra repült, ma is szépen kering, sokáig így legyen.

Hiányzik egy arc, Bordács Attiláé, ő tavasszal ment el, nehezen hihető, hogy nincs már.

A countryzene nehezen integrálható bármely kelet-európai nemzet érzésvilágába. Több, ma is ismert együttes próbálta meg, ám, hitelesen, őszintén, otthonos érzéseket előcsalogatón ez csak a Bojtorjánnak sikerült, az alkalmas időkben született dalok minden szelekkel szembeni életben tartásával, szeretettel, valami megejtő, szinte gyermeki rajongással.

Demjén Rózsinak hosszú napja volt. Délután még Szlovák földön adott koncertet, úgy hat óráig, hogy azután tovább száguldjon az ismeretlenbe, ahol már ezres tömeg várta, hogy a jól ismert, soha meg nem unható hang felcsendüljön.

Néztem a csillogó tekinteteket, nem kérdés, ezeket a dalokat mindenki ismeri. „Figyeld a szöveget!” – szólt oda alig harmincas sovány legényke a párjának, mikor az „A szabadság vándorai” első hangjai felrepültek. Ezek a „vándorok” legtöbben a 60’-as években indultak útjukra, csoda ez, egyszeri és megismételhetetlen, amit már a poptörténelem kezdeteként jegyzünk, de azt is tudjuk, feljebb innen már nincs, csak a szörnyű vég, a tragikomikus mega-sztár-cirkuszokban megtestesült rémlátomás-sorozat.

Most kezdjük csak megérteni, mit adnak nekünk ezek a köztünk élő legendák, és az is felsejlik olykor-olykor, vajon meddig?

Az esemény további képei a galériában.