Életének 85. évében, július 12-én elhunyt Kállai Ferenc. Kossuth-díjas, Érdemes Művész, a Nemzeti Színház örökös tagja, A Nemzet színésze - tudatta honlapján a Magyar Színház.

A hivatalosan szenvtelen hír mellé valami személyeset. A 70-es, 80-as években reggelente ugyanabba az uszodába, a legendás Lukácsba jártam úszni, ahová Kállai Ferenc. Áltálában egyszerre érkeztünk a patinás barokk fürdőépület kertjébe, ahol kínos-keservesen kerülgettem tűsarkaimmal a hatalmas platánfák gyökereivel hullámos-göcsörtösre formázott sétány buktatóit. Széles mosollyal, kalap lengetve köszönt, szemében mindig ott volt egy csipetnyi huncut, hódoló csillogás. Szerette a nőket, a jó beszélgetéseket a Lukács öltőzőjének padján üldögélve a zöld kabinsor előtt, meg nem unta mustrálgatni a női öltöző felé igyekvő törzsközönség csinosabbjait. Sokan emlegették hódításait (ne adjunk a szóbeszédre!), de egyetlen, mindig megbocsájtó asszonyáról sohase mondott volna le, mesélni is mindig a legnagyobb csodálat, és tisztelet hangján mesélt róla.

Ha most fel kellene sorolnom filmes, vagy színházi alakításait, vagy lajstromba gyűjteni a kellemes orgánumú, jó humorú színész rádiós szerepeit, majdnem lehetetlen feladatra vállalkoznék. És nem is ez a lényeg! Ami megmarad belőle, túl az óhatatlanul halványuló élményen, az maga az ember. Az a hihetetlenül pontos megfigyelés és szeretet, amellyel alakjait megjelenítette, szerepeit felépítette. Aprólékosan, és mégis mindig hihetetlen egyszerűséggel, természetességgel adta vissza az általa megformált figurát.

A gyászhírt hallva tallóztam a neten, olvasom - róla emlékezve - egy másik jelesünktől: „Kállai Ferenc színészóriás volt, igazi nagy "bohóc", aki igen szerette a fiatalokat, felkarolta a tehetségeket és gyakran méltatta is őket” – így idézi fel Eperjes Károly színművész az elhunyt Kállai Ferencet. Együtt forgattak a Legényanyában, a 6:3, játszd újra Tuttiban, és a Rokonokban is.

Idézném először Szabó István Rokonok című filmjéből Kállai alakításában a pénz szagát messziről megérző rokon, Berci bácsi figuráját.
Hogy is mutatja be Móricz az öreg rokont?

„Szervusztok gyerekek, itt a Berci bácsi.

Az ajtót olyan végig nyitja, hogy az már csikorog, mert ennyire sose szokták kinyitni, s úgy áll meg, mint az újévi sült malac, derült és piros az arca, csillognak a szemei.

- No, öcsém! - S ebben benne van minden. No, öcsém! Ebben ott a gratuláció, az elragadtatás, hogy neki ilyen öccse van, a fölény, hogy mégis ő a nagybácsi, az idősebb, az okosabb, akitől minden szépet és jót várhatnak a gyerekek. De ott van az is, hogy mi vagyunk a faj, a Kopjássok, azt a teremtettét.

Ez a "no öcsém!" onnan ered a kuruc korból, vagy még régebbről, az őskorok mélyéből, a harcok és verekedések remek világából, mikor kivágta a kis magyar magát az ellenség hadai közül, s hetykén és nagyra nőtt önérzettel jött meg újra a pátriába, hogy: no, öcsém.

De Lina már nagyon jól ismerte ezt a no öcsémet, tudta, hogy ennek a refrénje az, hogy: Öcsém, egy szóra!... Adj pénzt, adjál pénzt.”

Kállai szájából a „no öcsém” felkiáltásban bizony mondom, ott csörömpöltek az aranyak.

De emlegethetném azt a kis karakterszerepet is, amit a Tímár Péter féle 6:3-ban láthattam tőle, vagy 10 napja a Duna TV-ben. Egy feltehetően jobb időket megélt maszek borbélyt egy fodrászszövetkezetbe kényszerít a Rákosi éra, s ez a rettegő, ijedős figaró mindenhol, és mindenkiben az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) embereit sejti. Zseniális!  

Talán a legemlékezetesebb, és feltétlenül a legnépszerűbb filmalakítása Pelikán elvtárs  Bacsó A tanú című filmjében.  A különös sorsú filmet még mi, a kortársak is csak későn láthattuk, de aztán nem is egyszer. (A tanú Bacsó Péter által 1969-ben rendezett magyar filmszatíra. Elkészülte után azonnal betiltották. 10 évig „dobozban pihent”, és 10 év eltelte után is csak azért mutathatták be, mert külföldön a „Betiltott filmek Fesztiváljára” készültek. 1981-ben még a XXIV. Cannes-i Filmfesztiválon is megjelent, de nem versenyfilmként. A Tanú évek alatt kultuszfilmmé érett.)

A film szállóigévé vált mondatait egész generációk idézik, például amikor Virág elvtárs próbálja rávenni Pelikánt, az egyszerű, de becsületes gátőrt egy koncepciós perben tanúként való szereplésre.

•  Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit.

•  Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.

•  Az élet nem habos torta, Pelikán.

•  Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.

•  Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös!
Magára is, magamra is, mindenkire!

Az alábbi dialógus is jól szemlélteti, hogyan fuccsolt be rendre Pelikán a Virág elvtárstól kapott magas állami állásokkal.

 "Pelikán: Végtelenül sajnálom az ügyet, Virág elvtárs, de hát én jó előre megmondtam, hogy én ideológiailag nem vagyok elég képzett. Mert ha például Bástya elvtárs tábornoki egyenruhában úszkál abban a medencében, csak megismertem volna a vörös stráf miatt, és akkor megóvtam volna a sprickoló tömegektől. De így abban a gatyában olyan furcsán nézett ki, hogy hát talán a... fénytörés miatt. Ugye?

Virág elvtárs: Bástya elvtárs már megbocsátott. A jegyszedőt internáltuk – ő felel az egész incidensért.

Pelikán: De hát ő nem tehet semmiről! Én nem tudtam a vonalat!

Virág elvtárs: A jegyszedőnek az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Bevallotta."

Több tucat színházi szerepben láthatta a néző, hiszen az utóbbi évtől eltekintve, amikor egyre gyakoribb betegségei miatt visszavonult, szinte állandóan színpadon volt. Említhetjük Orgonját  Moliere Tartuffe-jában, koromnál fogva láthattam Gogol Revizorában polgármesterként, alakította a Volpone címszerepét, de Csurka Döglött aknájában a szintén zseniális Major Tamással az oldalán olyan korképet rajzoltak, ami a mából visszanézve is telitalálat.

Olvasom, hogy ez év májusában nagy nehezen – Kállai betegeskedése miatt – elkészült egy róla szóló portréfilm, amelyet vélhetően ő már nem láthatott, de mi, akik szerettük, még egyszer – talán az utolsó „fellépésében” - láthatjuk.

„Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek,
 hanem bent lakoznak a szívünkben.” (Alexandre Dumas)