 Szokatlan, egyúttal nyomasztó ez a csend. |
 Autó alig jár, ember egy lélek se, csak néha ide, a csaphoz csoszog egy-egy gyűrött arcú, elrongyolt ruházatú polgártárs a „belváros” nagy műgonddal őrzött nyomortelepéről. A Hivatal parkolója is üresen tátong, a robusztus ajtó bezárva, félreérthetetlenül adva tudtára minden erre vetődő földi halandónak, ki itt az úr.
Izzik a közelmúltban elkészült, a kényelmes autósok által legtöbbször mellőzött óriás-parkoló aszfaltja is.
Az illetéktelen behatolókat harcias szomszédasszony vigyázza, kéretlenül bár, de roppant önérzettel. Rövid az élet, ki kell használni.Elköltözött a Bázis, így a döntéshozatal színtere immár nem csak elvi, gyakorlati valójában is megnyugtató távolságba került a szolganéptől. Az utcai parkolóból is hiányoznak a törzskuncsaftok hivalkodó matricákkal felcicomázott luxusjárművei, melyek arra mindenképp alkalmasak voltak, hogy jelenlétükkel elvonják a figyelmet a Szanatórium előtti szemét, csikk-és hulladékhegy, meg a fél méteres gaz lélekemelő látványáról.
 Nyár dereka, ilyenkor legtöbb kisvárosban elkezd zsongani az élet, idegenek jönnek, csoportokba verődve nézelődnek, ismerkednek, akivel, amivel csak lehet. Rendezvények, szabadtériek, turisztikai programok, fesztiválok, jazz, klasszikus és egyéb koncertek, tini-bulik. Az efféle dolgok szervezésére, irányítására szakosodott intézmények keze alatt csak úgy ég a munka, riporterek hada hordja-viszi a híreket, pezsgés van.
Itt meg a csend. A hallgatni, és az elhallgatni valók csendje.
Nekem meg a pofám ég, ahogy igen kiterjedt kapcsolati hálómon nézelődve lépten-nyomon a pezsgés, az aktív zsongó kisközösségek látványa üti meg tekintetem.
Nem is folytatom. Ki-ki gondolja végig, jól van-e mindez így, s ha nem, akkor hát kiken, vagy mely érdek-csoportokon kérhető számon ez a siralomvölgye, benne a szakintézmény, s a közel félszáznyi, felerész effélékre alakult, ám sajátos szándékok mentén támogatott egyesület, melyekre úgymond, „hejdebüszkék” vagyunk.
Néha felsétálok az erdőbe, bátrabb pillanataimban a kilátóra is fölmerészkedem, megrezzenő lábakkal küzdve le a soros stációt, a fotómasinát ezúttal a nyakpántra bízva. Valami szépet szeretnék látni, elég tiszta a levegő. 
Délnek a battai kémények, háttal neki Budaörs, ahol már mindent felfalt a „fejlődés”.
Marad hát gyönyörködni valónak az én kedves fatornyos falucskám, a kis horgásztóval, körülötte meg a frissen serkent gázolaj-illatos, a piszkosszürke portland-cement és fémesen csillogó ezerféle betonvasak káprázatos variációiból virágzásnak induló új csoda, a létezés több (!!!) szintjét elénk táró meseváros, mely az ámulat maga, a TÓPARK prodzsekt – ha jól ejtem.
Elérzékenyülök: nem hittem volna, hogy én, hogy itt… hogy ők, hogy ezt, és, hogy énnekem…
|
