2017. november 19., vasárnap

Logo

Címlap Szomszédom Hujber Anita

Hungarian English French German Italian Polish Romanian Serbian Slovak
Keresés a hírekben

Hujber Anita PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Starzyński Zsolt   
2009. december 12. szombat, 14:12
Sok érdekes ember vesz körül minket Törökbálinton. Ezuttal Hujber Anita műkorcsolya-edzővel ismerkedhetnek meg. A pályájáról, szakmájáról és a gyerekekkel való tapasztalatairól beszélgettem vele.

A korcsolya legalább olyan jó találmány, mint a kerékpár. Ráadásul pár ezer évvel régebbi is. Törökbálinton korábban szinte hagyomány volt télen kimenni a tóra korcsolyázni és hokizni. Egész délutánokat lehetett eltölteni a nádassal, nyárfákkal és a behavazott kukoricással övezett tó jegén. Sajnos ma már tilos rámenni a jégre, pedig a szabad levegőn, spontán módon szerveződő közösségi sportolás nagyon jó dolog. Van azonban, aki a korcsolyázást versenyszerűen űzi. Hujber Anita, műkorcsolya-szakedző, test-, és gyógytestnevelő 11 éve él Törökbálinton. Volt utánpótlás magyar bajnok és a felnőtt magyar bajnokság 4. helyezettje illetve vidék bajnokságokat nyert minden kategóriában. Tanítványai szintén szorgalmasan gyűjtik az érmeket: Héjjas Kata tavalyi serdülő magyar bajnok, Bakon Izabella a 2008-as magyar versenysorozat első helyezettje, Böjte János junior magyar bajnok és még sorolhatnánk. Tíz éve dolgozik Székesfehérváron, ahol hat és tizenöt év közötti lányokat edz csoportban - egyenként.


- Csak gyerekeket edzel?

- Én szívesen vinném őket tovább is, de a serdülők sokszor elhagyják korábbi dolgaikat, így a sportot is, vagy megértik, hogy a hazai lehetőségek a műkorcsolyában korlátozottak és ez kedvüket szegi. Korcsolyatanfolyamokat és iskolai korcsolyaórákat is szoktam tartani.


Héjjas Luca és Hujber Anita

- Milyen egy edző élete az egyesületetekben?

- Ha valaki vidéken műkorcsolya edző akar lenni, akkor az energiájának nyolcvan százaléka arra megy, hogy az egyesület fennmaradjon. Hónapról hónapra élünk. Nehéz, de a tíz év alatt megtanultam, hogy valami mindig van. A műkorcsolya nálunk mindig a jéghoki farvizén van, ha nem lenne jéghoki, a műkorcsolya kedvéért nem építenének pályákat. Kanadában szinte minden kisvárosnak saját jégpályája van. Mióta Törökbálinton élek, azt látom, hogy nagyon gyorsan fejlődik a település. A környéken sehol nincs szabványos méretű jégpálya, így a város pont alkalmas lehet egy ilyen létesítmény megépítésére.

- Gondolkoztál azon, hogy az állandó küzdelem miatt otthagyod a szakmát?

- Ha valaki szereti ezt a sportot és ha van egy tanítványa, aki megcsillan, akkor az akkora erőt ad, hogy azért az egy gyerekért már érdemes. Van ilyen most is, de előbb-utóbb beleütközünk abba, hogy a nagyon tehetséges magyar kislány - akinek itthon hét hónap jég áll a rendelkezésére-, nemzetközi bajnokságokon olyanokkal kell, hogy felvegye a versenyt, akik tizenegy hónapot edzhetnek. Ennek ellenére rendszeresen hozunk haza érmeket.

- Hívtak Téged külföldre edzeni, sokkal jobb körülmények közé. Itthon maradtál.

- Nem egyszerű, itt van a család és a sok a barát. Nem jó a helyzet, de hogyha bármit elkezdesz és napi szinten foglalkozol vele, akkor ahogy jönnek a problémák, napról-napra megszokod. Ez van. Lehet, hogy ha most kezdenék edzősködni és látnám, hogy milyen lehetőségek vannak, akkor nem vágnék bele. De nem így kezdtem, hanem megszoktam. Amikor indultam, tíz hónap jég volt. Azt gondoltam, ha fejlődik ez az ország, akkor ez lesz majd tizenegy. Most ehhez képest hét hónapnál tartunk.

   Visszatérve a kérdésre: van családom, most várjuk második kislányunk, így most más is bejön az életembe. A saját korcsolyás vágyaim hátrébb rakom és jó ez így is, van más dolog is, ami nagyon fontos. Kettős érzés. Ha kevés a jégidő: hát legalább többet lehetek a saját gyerekeimmel.

- Hogyan kezdtél korizni?

- ’78-79-ben nyílt a fehérvári pálya, akkor kezdtem. Ment sok ember, mentem én is. Átvészeltem a serdülőkort és azokból, akikkel kezdtünk, egyedül én indultam felnőtt magyar bajnokságon. Tizennyolc éves koromig csináltam.

 
Hujber Anita 1983-ban

- Miért hagytad abba?

- Annyira szerettem korizni, hogy el se tudtam képzelni, hogy mások miért hagyják ezt abba. Voltak irigyeim Pesten. Volt egy olyan bajnokság, ahol amikor mentem fel a pályára, akkor vettem észre, hogy meglazították a pengéket a korcsolyámon. A következő felnőtt magyar bajnokságot pedig úgy kezdték el nélkülem a kiírt időpont előtt három órával, hogy nekem nem szóltak. Megérkeztem és látom a többieket, hogy már a jégen vannak és edzenek. Nem értettem. A döntnök mondta, hogy hát előbb befejeztek be valami jéghoki meccset, itt állt üresen a pálya és elkezdték... Ekkor abbahagytam.

- Hogy történhetett ez?

- Pesten egy jégpályán sok edző van, sok az intrika, a betartás. Nem egy egészséges társadalom ez. Vannak olyan törtető edzők, akik minden eszközt arra használnak, hogy odacsalogassák magukhoz a tehetségeket, akit meg nem sikerül, azt gáncsolják, ahol lehet. Ez egy szubjektív sport, ami a bajnokságokon a pontozást illeti, sok minden számít az eredmény kialakulásában. A Kanadában élő pszichológus, Feldmár András mondta egyszer, hogy amikor hazajön, akkor jön rá, hogy az a különbség a kanadaiak, meg a magyarok között, hogy a kanadaiak szeretik egymást, a magyarok meg nem.

- A gimnázium után a Testnevelési Egyetemen tanultál tovább és testnevelő tanári szakot végeztél, ma mégsem ezt csinálod. Miért?

- A TF utolsó évében elmentem tanítani félállásban, és az volt furcsa, hogy bementem órára és azt csináltam, amit akartam és senkit nem érdekelt, hogy jól tanítok-e vagy sem. Bementem a tornaterembe, becsukták az ajtót, ott volt 25 lány, és úgy gondoltam, hogy ez így nézne ki nyugdíjig és nincs semmi kontroll, hogy ez jó vagy nem jó. Ebből van, hogy sokszor berúgja a labdát a tanár és elmegy olvasni. Ott szembesültem az első héten azzal, hogy bemegyek, hazamegyek, de hol a sikerélmény? Nem volt perspektíva, nem volt hova fejlődni szakmailag. A műkoriban, ha más nem, vannak legalább a versenyek. Egy sportot oktatni annyiban jobb, hogy oda az jön, aki ezt akarja csinálni. Odacsöppentem a gimnáziumi tesiórára, ahol először voltam körülvéve olyanokkal, akik nem szeretnének sportolni, hanem nekik ez kötelező. Értetlenül álltam, hiszen én meg nagyon szerettem a sportot.

- Van még gyógytestnevelői végzettséged is.

- Ez nem rossz szakma, csak itthon ez se működik. A gyógytestnevelő megelőz betegségeket, míg a sokkal gyakrabban foglalkoztatott gyógytornász rehabilitál. Orvossal kell konzultálni és vele egyezteti, hogy például melyik izomcsoportot kell nyújtani vagy erősíteni. Aztán edzünk, visszamegyünk és azt mondja az orvos, hogy: jó lett. Ez is sikerélmény, ráadásul olyan dologban, ami tényleg lényeges a gyerekeknek.

- Mitől jó egy jégkori edző?

- A műkorcsolya edzőség  nagyon összetett szakma, mint ahogy a műkori is nagyon összetett sport. Kézben kell tudni tartani a sok-sok feladatot: a korcsolyagyakorlat anyagát megtanítani, kell zenei hallás, mert ugye a kűrök (a versenyen előadott program – a szerk.) zenére mennek, meg kell csinálni a koreográfiát, milyen ruha legyen, hogy adod elő, ezt az egészet meg kell a gyereknek tanítani. Ott kezdődik, hogy ismerned kell a tanítványodat: milyen a mozgása, a karaktere és ehhez keresni zenét amiben jól érzi magát, amit meg tud táncolni.

- Tanítványokkal csak a jégen találkozol?

- Nem. Azt vettem észre, hogy ha valakinek szülinapi bulija van, akkor nem az osztály-, hanem a sporttársakat hívja, annak ellenére, hogy nagy a korosztálybeli eltérés. Egy sport mindig jobban megmutatja a személyiséget, sport közben jobban megismered a másikat. Sport közben nem tudsz pózolni. Állítom, hogy a TF-esek sokkal jobban ismerik egymást, mint a más egyetemre járók. A csapatjátékban derül ki, hogy ki mennyire önző, kreatív, menyire segít, mennyire van ott apályán. Ahol csak beülnek az előadásra a diákok, ott nincs rá fórum, hogy sokkal többet lássanak egymásból. Jól ismerjük egymást a tanítványokkal. Olyan is van, hogy nekem elmondanak valamit, szüleiknek, barátaiknak nem. Mivel ez egyéni sport, nem lehet úgy fejlődni, ha az edződet nem érted vagy nem szereted.

Azt veszem észre, hogy nagyon szeretik  gyerekek, ha fegyelem van. Az iskolákban lazult a fegyelem: nekünk még kellett köpenyt hordani, ma már nem kell, van olyan tanár, akit lehet tegezni, nem jó a gyerekeknek, nem szeretik, bár lehet, hogy ez hirtelen jópofának tűnik. Kell nekik az, hogy követelj. Lehet rajtuk látni, hogy igénylik, de ma már sokkal nehezebb rászoktatni őket, mivel az egész világ lazul.

Szoktam kapni olyan kritikát, hogy tartanak tőlem a gyerekek, de ez egyáltalán nem baj. Bármilyen sportban, hogyha valamit meg akarok tanítani, ami nehéz, ha nem tart tőlem egy kicsit sem, akkor nem is meri megcsinálni. Akár tudatosan is figyelek arra, hogy tudják: hogy nem vagyok a haverjuk, bár néha próbálkoznak, de rögtön leállítom őket. A gyerekeknél nem lehet sokat hibázni, ha egyszer engedtem, már nem vagyok hiteles. Olyan nincs, hogy egyszer így gondolom, egyszer meg úgy. Én is ebben nőttem fel, anyukám is ilyen volt. Ha van egy kis hézag, akkor rögtön észreveszik.

Arról még nem is beszéltünk, hogy a gyerekeknek lehet magánéleti problémájuk, amit felhoznak a jégre. Válnak a szülők? Onnantól a gyerek teljesítménye látványosan leromlik. Fejlődni nem tudunk, ugyanakkor bántani nem lehet, mert tudom, hogy mi van a háttérben, ekkor jön egy türelem, fokozott  dicséret és próbálom úgy tartani az edzést, hogy a sérült lelkű gyereknek ne beletapossak a lelkébe és még sporthoz se legyen kedve. Itt rakom félre  szakmát és az eredményeket és marad a gyerek és elgondolkozom, hogy miben tudok neki segíteni. Volt már tanítványom, aki ráment a válásra.

- Nevelsz a korcsolyán keresztül?

- Az iskolai korcsolyaórákon testnevelő voltam, a tesi óra célja sose az, hogy kötelet mászni tanítson, hanem a kötélmászáson keresztül tanítson valamit. Nekem a korcsolya az eszköz a neveléshez: fegyelmet, kitartást, egymásra figyelést, toleranciát, küzdeni tudást, bátorságot... rengeteg dolgot. Egy testnevelő vagy más készségtárgyat tanító tanár tud a legjobban belenyúlni a személyiségbe. Jó látni, ahogy a tanítványaim kitartása fejlődik. Eleve jégen járni megtanulni csak kitartással, sok gyakorlással lehet. A gyerekeknek az élet sok területén nem kell küzdeni: megkapják a szülőktől. De képességek elsajátítását nem lehet megvásárolni, meg kell tanulni és eközben kitartóan gyakorolni. És ettől lesz olyan értékes. Ettől fog neki sokkal többet érni, mint azok a dolgok, amiket meg lehet venni.

Az elején, ha a csoport elkezd egy feladatot, kiderül, hogy vannak ügyesebbek és kevésbé ügyesek, az elején cukkolják egymást, de helyre kell tenni, hogy ez arról szól, hogy magunkhoz képest kell fejlődnünk. A végén már nem cukkolják, hanem drukkolnak neki.

Úgy látom, a készségtárgyakra koncentráló tagozatos gyerekek mindig nyitottabbak: énektagozat, rajztagozat, mert ők találtak valamit. A többi tantárgyban is inkább nevelnék, mintsem a lexikális tudást súlykolnám a gyerekbe.

Tapasztaltam, hogy egy-egy tanítónénire is ráfér a nevelés. Korcsolyaórán sok rosszgyereknek kikiáltott tanulót egyszerűen csak elkezdtem szeretni és egy idő után már összetörték magukat , hogy csinálhassák a gyakorlatokat. Volt, hogy odamentünk együtt a tanítónénihez, hogy megmutassuk milyen jól megy neki, de ahogy közeledtünk, már csóválta a fejét, hogy már megint milyen rosszat csinált ez a gyerek, amiért idejövök vele hozzá. Erre mondtam, hogy semmit, hanem azért jöttünk, hogy megmutassuk milyen jól megy neki ez vagy az a korigyakorlat. És két-három ilyen alkalom után láttam, hogy a tanítónéni is megenyhül. Bízom benne, hogy ezután már az iskolában is másként tekintettek rá.

 

 
Kérjük, hogy regisztráljon vagy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni ehhez a cikkhez.
Copyright © 2017 Törökbálinti újság. Minden jog fenntartva.
A Joomla! a GNU/GPL licenc alatt kiadott szabad szoftver.
Fordította a Magyar Joomla! Felhasználók Nemzetközi Egyesülete
Múltunk - jelenünk
Belépés
Kapcsolódó cikkek

Top!